Elért a magányosság, furcsamód, úgy ahogy soha nem számítottam rá. Párom oldalán lettem magányos. Szüleimben elvesztettem a barátságot, nem lelek nyugalmat. Egyedül születtem, egyedül megyek tovább. Szeretem az életem, már nem egészen 9 hónapja.
Mit mondjak, hiányzik a motiváció. Hazaérkezésem után a párnámat keresem nem a könyvemet, pedig ha fordítva lenne, minden megoldódna. Ismerem a kérdéseket, mi több a választ is rájuk, még sem akarom leírni őket. Ki mondja, meg nekem miért van ez így?
Ez életem legmagányosabb korszaka azzal együtt, hogy a legboldogabb is. Hogyan férhet ez össze? Mondja meg nekem valaki. Hiányzik a nap melege, ami körül ölel, mint az én édesem hidegebb napokon, rosszabb napokon és jobbakon is. Szeretnék megoldást találni, de úgy tűnik nem eléggé. Egyedül élek egy kastélyban ahol végtelenségig nyúló hosszú falak vesznek körül. Halva élni nem akarok. Úgy hogy még most boldog is vagyok…
Mi ez, ha nem álmatlanság a kételyek között? Azért álmodom, hogy ne unatkozzak, alvás közben vagy azért alszom, hogy álmodhassak? Az én időmben most az utóbbi.
Nem tudok új barátságot kötni, nem, inkább nem akarok bízni senkiben. Akkor miért bízom az édesemben? Mi történik velem? Hol vagyok, és hova tartunk...magános vagyok.
És a túlvilági lépcsőre így is úgy is egyedül lépünk fel, bízva, sírva hogy kedvesünkkel találkozunk a túloldalon…
